Zónafutó

Kedves olvasóim feltehetőleg soha a büdös életben nem dobnak össze nekem egy Pepperre, de megpróbálom. Happe anno összedobatott magának az Indexes fórumozókkal egy Narita oda-visszára és egy heti költőpénzre, hátha pár arcnak nem okoz gondot a 645 dollár plusz postaköltség, amitől még jobban fogok blogolni as fucking ever!

Két ülésből végignézni a komplett első szériányi Heroest. Rosszabbfajta junkieként a komplett Bladet képes voltam végignézni úgy, hogy még tetszett is (vigyázat, a sokat szidott Blade 1 is jó volt ám, csak egy pillanatig sem szabad komolyan venni, úgy viszont.) Hogyan kezelik az átlagemberek azt, hogy nem átlagosak (vagy kezdenek nem azok lenni),hogyan kezeli a helyzetet a családjuk - itt mondjuk eléggé csorbul a sztori, Nickynek leszakadni képes alteregója van, a fia érintéssel javít elektronikát, a férje meg képes átjárhatóvá tenni a testét, a közös családi jeleneteknél tényleg nem több egy gyengébb X-Men eresztésnél. Izgalmas, ajánlható. (Nem hittem azt, hogy a pilot után érdekelne, aztán mégis.)

Az éjszakai Heroesozás aztán jól meg is tette a hatását (főleg ay utána következő Takashi Ishii-féle Black Angel, amit csak negyedig sikerült - felnyalta vajon Mayo az üvegszilánkok közül a heroint?), reggel fél kilencre sikerült csak felébrednem, akkor is arra, hogy izotópos vizet hugyozok egy olyan mozgássérült vécében, aminek effektíve nincs álmennyezete. Ipari egy élmény. (Amikor a kontrollanyagtól - pici forróságot fog érezni - meg úgy érzi az ember, hogy a torkán, aztán a szívén, aztán a makkján keresztül mászik majd ki egy horda alien, hát, nem jó.)

Alább egy link, ElitAlice kedvéért, pont húgom dobott meg az előbb a Hackers youtube linkjével, fent a komplett, 11 részre vágott cyberpunk klasszikus. Bring it on. (Amúgy igen, digital hardcore- és ATR-napok vannak mostanában.)

Found at asia-watch

A tegnapi netlabeles keresgetéseimnek köszönhető ez a heartbreak a Stadtgruenről, egyszerű messenger-bag, amit de szívesen hordanék, ha nem tartanék attól, hogy a négyeshatoson két fordulatból vágják ki az alját és kapják le rólam, amelyik ahogy éppen tetszik. Giftekről szó lévén, Kínából Pestre rendelés 120 dollárért egy húszdolláros ajándékért kicsit abszurd. Főként, hogy a többi kínai terméket (amik a lényegek) még ki sem szállítják. Úgyhogy, welcome Ázsia Center, here we go again. Legutoljára Viktorka robbantotta fel majdnem az épületet, amikor leállt dohányozni a petárdákkal és bombákkal teli konténer mellett.

Háromnapos pihenő, Budai Irgalmasrendi Kórház, pár hete. Megállapítom, a magyar egészségügy zen-sokktaktikával dolgozik, megmutatja, hogy mennyire otrombán alázzák meg és teszik kellemetlenné az életét a páciensnek, ha beteg mer lenni, mire az inkább felgyógyul az első taxiig és a saját lábán távozik. (Itt hallgattam Mária Rádiót is, ironikus fricska a sorstól, kíváncsi vagyok, a helyi technikus hogy bírta ki a három hangra komponált miatyánkot egy órán keresztül, kivéve persze, ha technikusnővérük volt, de ez sem ide tartozik.)

Naszóval, spermautánzattal bekenős hasi ultrahangvizsgálat után egy héttel robbantam be egy hagyományos kínai orvoslást és akupunktúrát kínáló rendelőbe, hogy komplex pulzusvizsgálatból megmondják, milyen bajom van. A doki, RV, életben ötvenszer bizalomgerjesztőbb, mint a fotón, betessékel az egyik rendelőbe és ha már úgyis tíz perccel hamarabb jöttem, megkér, hogy foglaljak helyet, amíg a másik két pácienst ellátja. Persze, mondom. Analize mode on. Menekülési lehetőség van, az ablakon át. Van Betadine (ez fontos). Kackiás plasztikfülek, tűkkel. (Ezek tetszenek.) Rengeteg könyv a szekrényen. A könyvek jók, átnézem őket. Neurológia, akupunktúra-szakkönyvek, nagy orvosi diagnosztika, lőtt sebek. Nem, nem olvastam jól. De, sőt, Gunshot Wounds, két kötetben. (A doki 45 perc gerincmasszírozás, nyújtsakianyelvét és beszéljenarrólhogy után megkért, hogy aludjak és tényleg menjek kungfuzni, mert bajom az ugyan nincs, de ha majd legközelebb high akar lenni, felhív és megkérdezi, milyen ginzenget tolok. Kedves ember.)

Erről ugrott be az asia-watchon talált koreai képregény (három részletben kapjátok).

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Na ugye.

A valóság fraktálszerkezetű. (A lanolin sem jó, ilyeneket hoz a felszínre.) Megvannak az előre eltárolt fázisok, mikor mi történik, mire mit lépsz. Az egyes lépési kényszerek és cselekvések (must-do) közti átmeneteket nem látni csak, hogyan idézel fel fázisokat, hogyan készítesz elő helyzeteket, sokminden kimarad, sokminden kimaradt. Pánik gomb kitépve a műszerfalból, analitikusan csak. Lebontani mindent kisebb elemekre, kisebb fázisokra, nagy folyamatot könnyebben átlátni step-by-step, erre alkalmaznak nagy cégeknél külön menedzsereket. (Btw, kezembe jutott a magyarországi, koreai érdekeltségű cég  egy belső irata, ha valamilyen munkaeszköz meghibásodik, hogyan szólunk, hogy nem jó, ha fizikai probléma van, hogyan oldjuk meg? Negyven oldal. Koreaiból fordítva magyarra. Kicsi halacskák meg tollak voltak benne. Lassan tényleg exkvizit, kényelmes luxus lesz szólni a művezetőnek, hogyaztmondja, Tibikém basszájba, csorbult a marógép!)

A kis fázisok újabb átmeneteket hoznak, az iterációk száma végtelen. Élj együtt az átmenetekkel, két, stabilan leplántált ujjal a [módosít] gombon. Ilyen lehet a wu wei. Csak ott nincs gomb sem.

Kenji Siratori gyorsan válaszol az e-mailjeire (a többi japán cyberművésztől, DJ-től és zenésztől eltérően), jóval gaidzsinabb a tokiói miliőnél, dadaista automatikus (netán automata) írásait riasztóan gyorsan rántotta be a világ szeme elé, pedig, most szúrom pöcsön magam, az egész nem több egy pármegás szótárfájlnál meg egy programnál, ami adott hosszra megírja aktuális könyvét. Életem első amazonos rendelése volt a Blood Electric, amit két oldal után feltettem a polcra és azóta sem vettem elő a portalanításokat leszámítva, (na meg kellett még egy második első vásárlás, hogy kompenzáljam a tikkelést, néha még ma is elővesz), de a nootropilos időszakban úgy tűnt, ha az egyes, gyakorta ismétlődő alfanumerikus karaktersorozatokat és szavakat felcserélem másokkal, rögtön érthetőbb lesz. Gyanítom, itt is a pina a kulcs. Underground, keveset ismert videoművészekkel alkot. Ír könyveket, recenziókat, esszéket, de igazából kurvamindegy, hogy mit ír, szinte elsírtam magam, amikor kértem tőle egy oldalas esszét, mondja el, milyen a tokiói cyberpunk szcéna, tényleg olyan-e, amilyennek innen gondoljuk Budapestről, ahol a szemközti pékségben rám akarják kúrni az ajtót azért, mert megjegyzem, hogy ha reggel nyolckor nincs croissantjuk, akkor ez nem egy pékség. Emberemre találtam Kenjiben, leírta, ott éktelenkedett benne az Euthanasie neve, most jönnek turnézni Pestre, december 18-án, egy hétfői napon, őket viszont egy harapásból felfalná egy Baal is. Lényeg a lényeg, amikor Kenji Siratori úgy dönt, hogy zenél és nem agyatlan japanoiset gyárt (a japanoise alapból recska-stop material a földkerekség döntő hányadának, úgyhogy ez itt most nagyon bad jelző volt, tökre hallgatható anyagot gyárt ám. Korunk tízdollárért-versetírokneked automatája lehetne. Jobban belegondolva, lehet, hogy az is.

P.S.: Azóta sem tudom, milyen a tokiói cyberpunk. Faszkorbács, Kenji, faszkorbács.

Maid café nyílt Torontóban a McNicoll Avenue meg a Kennedy sarkán, írja a Boing Boing. Az anime-gothloli körökben ismert cselédlányok viszik a dekor nagy részét, pihenésre és pénzszórásra vágyó, viszonylag jobban szituált vendégeket várva. Nem hiszem, hogy négy kanadai dollárt nem vágnék le gondolkodás nélkül egy licsi-teáért egy ilyen helyen, hogy a többiről ne is beszéljek. (Maid café link)

"What we offer people here is a certain vision, Mr. Rydell. A certain darkness as well. A Gothic quality.", hangzik el a Virtual Lightban, stílus- és látványcentrikus megközelítés a fogyasztók célzott megragadásával, ez aztán hiányzik. Persze nem mintha elvárnám, hogy Ron McDo csámpás bohócainak beöltöztetett külkerületi srácok hajlongjanak a Nyugati pályaudvar mellett, de legalább érezni lehetne, hogy vagyunk valahol. A december 15-én nyíló elsőmagyarmexikóigyorsétterem (Tex-Mex, remélem) esetében ez még nem is lenne gond, ott a lövöldözés és a puskaporos hangulat is adott. Az anno törzshelynek kikiáltott Darkness horror-étteremben sem lakájok, Frankenstein-szörnyek vagy vérző szüzek szolgálnak fel, pedig a stílust még talán ott lehet a magunkfajtáknak megfogni.

All very mediocre.

Johnny Mnemonic, két perc gyerekkor Robert Longotól. Szomorú, csodaszép, talán az egyetlen olyan CP film a kilencvenes évekből, ami igazán sokszornézős, haver-összegyűjtős, csipszkóla-fogyasztós, Dolph Lundgren, Ice-T, Henry Rollins és Keanu Reeves társaságában, amikor még nem ették meg a kenyerük javát. Arthur és Marilouise Kroker ugyan megírták, hogy aznap halt meg a cyberpunk, amikor Amerikában bemutatták a filmet, de csak magamat tudom ismételni: ujjazzanak maguknak gyereket. (a novella)

Nem biztos, hogy találkozunk már ebben az évben, úgyhogy kellemes ünnepeket kívánok, mondja Hugh, miután gyanúsan gyorsan visszahúzódott az ajtó mögé, onnan kandikál ki. Mosolygok rá.

Hugh a szomszédom, akitől légvonalban is csak harminc centi választ el, ha nem ekkora falat kell átütnöm, akkor ugyanennyit kell csak átvinnem lendületből a két erkély között. Paradicsomlevet iszik, egy lakásban él egy süket és hibbant öregasszonnyal, aki elméletileg az anyja, egy fáradtabb nyári napon sikerült megmentenem magam attól, hogy náluk aludjak (őket meg attól, hogy megverjék még egyszer egy barátjukat, de ezt sem itt és most), akkor láttam, nem is állt fel három napig utána. Hugh fél perccel ezelőtt még Richard Calder cyberpunk fétispornó-trilógiáját adta át nekem idegesen (Dead Girls Dead Boys Dead Things), a könyv első felütése Thaiföldön indít, a Fehér Orosz kávézóban, matrjoskának öltözött thai lányok között.

A halott lányok az ágyon fekszenek hátul (Irvine Welsh Pornojára hajaz a design, csak az rózsaszín volt, ez kulturált empatogén zöld, minden gyógyszerészek álma), dupla kávé után készülök a Gears of War következő bevetésére, a céges Xbox360 négynyolcvan pixelen fut, a wireless kontroller nemcsakhogy nem áll kézre, hanem ósdi játékpisztolyplasztikot idéz és még elemes is, ami 2006 végén meglehetősen cink. Hughnak, azt hiszem, kellemetlen napjai lesznek.

Alább Alicia Moore, ismertebb nevén Pink, aki kritikusan elrontott legújabb nagylemezén egyetlenegy klipnótával felhozta magát a zónafutások nehezen módosuló playlistjébe, nem is csak azért, mert a U and Ur Hand véletlenül egészen jó (már amennyire a stadionrock még jónak számít), hanem azért is, mert a boxing girl makeup kísértetiesen hasonlít az ld50 régi logójához, az pedig olyan hatalmas volt, mint maga az univerzum.