Kenji Siratori gyorsan válaszol az e-mailjeire (a többi japán cyberművésztől, DJ-től és zenésztől eltérően), jóval gaidzsinabb a tokiói miliőnél, dadaista automatikus (netán automata) írásait riasztóan gyorsan rántotta be a világ szeme elé, pedig, most szúrom pöcsön magam, az egész nem több egy pármegás szótárfájlnál meg egy programnál, ami adott hosszra megírja aktuális könyvét. Életem első amazonos rendelése volt a Blood Electric, amit két oldal után feltettem a polcra és azóta sem vettem elő a portalanításokat leszámítva, (na meg kellett még egy második első vásárlás, hogy kompenzáljam a tikkelést, néha még ma is elővesz), de a nootropilos időszakban úgy tűnt, ha az egyes, gyakorta ismétlődő alfanumerikus karaktersorozatokat és szavakat felcserélem másokkal, rögtön érthetőbb lesz. Gyanítom, itt is a pina a kulcs. Underground, keveset ismert videoművészekkel alkot. Ír könyveket, recenziókat, esszéket, de igazából kurvamindegy, hogy mit ír, szinte elsírtam magam, amikor kértem tőle egy oldalas esszét, mondja el, milyen a tokiói cyberpunk szcéna, tényleg olyan-e, amilyennek innen gondoljuk Budapestről, ahol a szemközti pékségben rám akarják kúrni az ajtót azért, mert megjegyzem, hogy ha reggel nyolckor nincs croissantjuk, akkor ez nem egy pékség. Emberemre találtam Kenjiben, leírta, ott éktelenkedett benne az Euthanasie neve, most jönnek turnézni Pestre, december 18-án, egy hétfői napon, őket viszont egy harapásból felfalná egy Baal is. Lényeg a lényeg, amikor Kenji Siratori úgy dönt, hogy zenél és nem agyatlan japanoiset gyárt (a japanoise alapból recska-stop material a földkerekség döntő hányadának, úgyhogy ez itt most nagyon bad jelző volt, tökre hallgatható anyagot gyárt ám. Korunk tízdollárért-versetírokneked automatája lehetne. Jobban belegondolva, lehet, hogy az is.

P.S.: Azóta sem tudom, milyen a tokiói cyberpunk. Faszkorbács, Kenji, faszkorbács.